Valamikor a '90-es évek közepén-végén megszületett az ún. "göteborgi svéd extrémmetal színtér".
Pontosítva: az akkorra nagyobb rétegeket elérő kiadók jobb terjesztési hálózattal több érdeklődő embert értek el, mint korábban. Az érdeklődés is nagyobb lett a "szilárd svédacél" irányába, miközben ott volt ez már 1991-ben is, de az akkor még zömmel papír alapú sajtó hatalmas újdonságként ünnepelte az In Flames, Dark Tranqulillity, stb. formációkat. (Ne essék csorba rajtuk, kezdetben tényleg hoztak egy sajátos hangulatot.)
Nagy időnek tűnt akkoriban 8-10 év - már, ha az olvasó túl van a 42-n 🤣
Feltehetően azért is, mert fiatalok voltunk, 1 év akkor felért ma öttel is, de inkább 8-al.
De az is tény, hogy irtózatosan sok innováció volt akkor általánosságban a zenében, legyen az rock-metal, electro-industrial, ambient, dub, trip-hop, vagy a "world music" kényszer-címkét is nézhetjük, az elektronika újabb hajtásairól nem is beszélve: gyakorlatilag az Orbital, Underworld, Chemical Brothers, vagy az "örökfekete" Depeche Mode újabb hangzásvilága és vele együtt a tőlük levált Recoil, a Coil-ról aztán nem is beszélve, de akkoriban erősödött be az a világ, ami a The Orb, a Future Sound Of London, Aphex Twin, Autechre elképesztő hangzásában és minőségében csúcsosodott ki, a kevesebbek által ismert Muslimgauze, Rapoon, zoviet-france-ről nem is beszélve. (Közben a mainstream, vagy "popkultúra" irtó szánalmas irányban száguldott lefele. Cicalányok, cicafiúk, ál-techno, tehetségtelenség-kutatás kezdete, volt ott minden. De zenében az csak a jéghegy csúcsa volt, a valóság izgalmas és diverz lett.)
De az akkori innovatív formációk olyan új minőséget jelentettek, mint amit a '70-es években és picit azon túl a Pink Floyd, King Crimson, Brian Eno hozott.
Emellett a '90-es évek elején gördült fel a fagyott pokolból a black metal újabb hulláma is a Darkthrone, Burzum, Mayhem (és sok társának) megjelenésével.
Visszatérve a svédekre: a műfaj alapvetően nem volt új. A svéd death metal eleve kilógott az amerikai és az angol vonalból is, egyrészt volt benne egy irtó erős dinamika, azokkal a bizonyos "láncfűrészes gitárokkal és krákogó basszusokkal", a death metal jellegzetességeivel, de a punk, crust odavágása is tetten érhető volt, és a dallamosabb vonal is a részét képezte, elvégre európaiak, a kontinens kései zenéi eleve jobban be vannak kötve a klasszikus zenébe, mint mondjuk az amerikai csapatok esetén - de akár a dark/new wave hangulatvilága is megjelent.
A Hypocrisy, Entombed, Dismember, Furbowl (és elődeik, Carnage, stb.) már elég korán ismertek voltak, természetesen náluk is volt egyfajta fejlődési görbe, zúzósabb kezdet, dallamosabb, al-műfajokat keresztezőbb vonallal, és a Dissection is megjelent a "kék borítós-érában", azonban volt egy másik fontos előzmény, akiket kevésbé szokás idézni, pedig kb. friss gimnazista korú srácokként kezdték, ők voltak az
Edge of Sanity.
1991-ben már hallhattuk a Nothing But Death Remains című albumot, ma így visszanézve a borítókon lévő képeket, hát, gyerekek voltak. De irtó gyorsan felnőttek.
Aztán ez a formáció szinte hónapról hónapra egyre változatosabb lett, 1 évre rá megérkezett az Unorthodox album, ahol már dallamok is bőven érkeztek a svéd reszelős zene mellé, 1993-ban pedig The Spectral Sorrows lemezen már olyan témák is bekerültek a zenéjükbe, amikért egyes 100%-ban fémvérűek akár fel is daraboltak volna akkoriban másokat.
Aztán 1994-ben megérkezett a Purgatory Afterglow, ami az elejétől a végéig egy kiváló hangzású, változatos, és a korábbiaknál is egyedibb zenei világot szabadított ránk.
Nem volt 2 egyforma szám, bár mondhatjuk death metalnak, ha nem is a túrós-mocsaras fajtából - a basszus-gépezet már a lemez elején "mart", de a srácok a progresszív rocktól a black metalon át a punkosabb-hardore-osabb szerzeményekig mindent felvonultattak úgy, hogy az még egységes is maradt.
Eközben már azért lehetett hallani egyes orgánumokból Dan Swanö nevét, mint hangmérnök/producert. Igen, az Opeth, Katatonia hangzásáért is ő felelt, de közben több más formációt is vitt, ilyen volt pl. a nagyon rejtélyes, emlékeim szerint anno anonimként színre lépő "üresség-hívő" Pan-Thy-Monium, majd a vállaltan saját produkció Nightingale, ami a progrock vonalán haladt északias, néha kis dark hangulattal. Majd Edge Of Sanity néven még a Crimson lemezt készítették el (nevezzük európai prog-deathmetalnak), aztán egy szakadást követően ennek második felét, és megszámlálhatatlanul sok produceri, hangmérnöki munkát.
Az aktualitás az, hogy a már 1994-ben is elképesztően szóló Purgatory Afterglow lemezt (és az 1991-es Nothing But Death Remainst is) épp kiadja a Century media egy remaszterizált és egy remixelt formátumban is.
A mai kissé túltolt hangzásokhoz szokott fiatalabb zeneszeretőknek lehet, még felvehetőbb lett, de azt a keveset, amit hallottam belőle, úgy fest, elkerülte a "loudness war". Bandcamp-en hallgatva online gyakorlatilag teljesen hű maradt önmagához az újrakevert Twilight, megőrizte önmagát (az eredetit is pont nemrég hallgattam, nosztalgiaként.)
Ízelítő:
Természetesen a digitális újrakevert verzió 24 bites kiadás lesz, és maga Swanö értelmezi újra a műveket - amiből érkezik még több is a jövőben.
A remaster-verzióhoz eddig nem volt szerencsém, de majd megérkezik :-)